Krajnyák Zsuzsa a jet-ski hátán is megél
2007-09-20 19:03:47
Mióta vív együtt a mostani Európa-bajnokságon két aranyat nyert csapat?
Ez a csapat 2003 óta van együtt, de az összetétele egy-egy helyen mindig változik, attól függően, hogy milyen fegyvernemben vívunk éppen. Hol az Andi (Jurák Andrea), hol a Juci (Pálfi Judit) vív, a Vera (Juhász Veronika) az, aki új, ő még nem volt benne az athéni csapatban.
Mi a csapat titka?
Elmondhatom, hogy nagyon jóban vagyunk, civilként is rendszeresen tartjuk a kapcsolatot. Az egyéni versenyeken is sokat segítünk, szurkolunk egymásnak.
Mennyi időt kell ezekhez a kiváló eredményekhez a vívóteremben tölteni?
Jó pap is holtig tanul, úgy gondolom, ez a vívásban is így működik. Minél többet dolgozik valaki, annál technikásabb lesz, kiöregedni igazából nem nagyon lehet. Vagyis minél többet, annál jobb!
Hogyan kerültél kapcsolatba a vívással?
Jelenlegi csapattársam, Dani Gyöngyi invitált le egyszer, az érettségi után, hogy sportoljak tovább. Én ugyanis már hat éves koromban elkezdtem sportolni, de akkor az iskola fontosabb volt. De nem bírtam mozgás nélkül, kézilabdáztam, úsztam, de később az érettségi szintén fontosabb volt számomra. Utána Gyöngyi hívott engem vívni Jurák Andi barátnőmmel együtt. Ez 1998-ban volt…
Mikor dőlt el, hogy érdemes a vívással az élsport szintjén foglalkoznod?
Rá egy évre el is dőlt. Az első év borzasztó volt, unalmas, állandóan csak szúrópárnázni, versenyekre sem jártunk, szóval nem igazán vonzott a dolog. Persze én azonnal versenyekre akartam menni, de hát ez nem így működik. De szerencsém volt, mert egy évvel később rendeztek itthon egy Világkupát, amin elindulhattam. Akkor még nem volt pénz arra, hogy engem utaztassanak, de mivel itthon volt a verseny, így elindulhattam. Elég jó eredményt értem el, úgyhogy ott el is dőlt a dolog. Nagyon megtetszett a verseny, a szellem, és hogy küzdeni kell a páston.
Hogy áll a kvótaszerzés a pekingi Paralimpiára?
Nagyon boldog vagyok, mert a varsói Európa-bajnokságról több aranyéremmel tértem haza. Ez nagyon fontos állomás volt az én, és csapattársaim életében egyaránt. Hisz aki nyert, az kvalifikálta magát a Paralimpiára, és mivel nekem sikerült egyéni aranyérmet szereznem, így az én utam már biztos Pekingbe.
És mi a helyzet a csapattal?
Pekingben nem lesznek csapatversenyek, tehát hiába nyertük meg mind a két számot, nagyon boldogok vagyunk, de ezzel nem kvalifikáltuk magunkat Pakingbe, hisz a Paralimpián csak egyéni számokat rendeznek. Athénban, Sydney-ben, és azt megelőzően is volt csapatverseny, most sajnos levették. Úgy érzem, ezzel két éremtől megfosztottak minket, mert olyan erős a magyar csapat, hogy tuti, hogy érmesek lettünk volna.
És mit gondolsz az egyéni esélyekről?
Nem lehet összehasonlítani egy Európa-bajnokságot a Paralimpiával, utóbbin sokkal erősebb a mezőny. Különösen az ázsiai, elsősorban kínai és Hong-Kong-i vívók nagyon erősek, így nem mernék esélyeket latolgatni.
Ha jól tudom, egyes ázsiai országokban a parasportolók is professzionális státuszban vannak…
Igy van. Sajnos nekünk, illetve az európai versenyzők többségének le kell dolgoznia a napi hat-nyolc órát, és utána mehetünk edzeni nap mint nap. Míg például Hong-Kong-ban ezt fő munkának tekintik, ebből élnek a sportolók.
Hány Paralimpián szeretnél még részt venni?
Nem tudom… Igazából ez a harmadik Paralimpiám lesz, utána szeretnék gyereket, családot, ezért lehet, hogy Peking után majd inkább erre koncentrálok majd. Persze semmi sem biztos még…
A külföldi versenyeken szerzett tapasztalataid alapján van különbség a média és az emberek hozzáállásában a parasport-eseményekhez? Hisz a kis bejátszáson láthattuk, hogy Varsóban még lézershow is volt a verseny előtt.
A varsói verseny valóban csodálatos volt! Ott van egy hagyomány, a Szabla Kilinskiego-verseny. Kilinskiego egy lengyel kardmester volt, az ő emlékére rendezik a versenyt. Ez egy Világkupa, mely most az Eb után volt pár nappal, így mi is kint maradtunk. Iszonyú nagy felhajtás volt a verseny körül, a televízió élőben közvetítette, de a rádió is foglalkozott az eseménnyel. Vagyis komoly médiajelenlét volt. Voltak civil nézők is, bár ez már kevésbé jellemző. Varsóban nem egy sportcsarnokban, hanem egy szállodában, egy hatalmas teremben rendezték a versenyeket, ahová főleg hozzátartozók, barátok, barátnők jöttek el szurkolni. De az utcákon rengeteg óriásplakát hirdette a versenyeket, még a szállodától távolabb is.
Ezzel párhuzamosan érezhető-e különbség a fogyatékkal élők irányában tanúsított hozzáálláson a köz- és magánszférában egyaránt?
Talán annyiban, hogy Lengyelországban, Franciaországban, vagy Olaszországban fejlettebbek az épületek, jobban lehet kerekesszékkel közlekedni. Ha elmegyünk vacsorázni, akkor nem úgy néznek ránk, mint az ufókra, hanem teljesen természetes, hogy kerekesszékkel vagyunk, nekik ez teljesen mindegy, ugyanúgy fogyasztunk és fizetünk, mint bárki más. Itthon azért egy kicsit meglepődnek és megijednek…
Magyarországon talán még nem tanultuk meg igazán kezelni ezt a helyzetet?
Itthon sokan zavarban vannak, nem tudják, hogy segítsenek, vagy ne segítsenek. Szerintem az a jó, ha valaki lát egy vak, vagy egy kerekesszékes embert, akkor megkérdezi, hogy tud-e segíteni? Ha azt mondja, hogy nem akkor nem kell ennek ellenére noszogatni, ráncigálni, erőszakoskodni, mert az annál rosszabb. Általában az én kerekesszékes ismerőseim teljesen önellátóak, családjuk van, autóval közlekednek, vagyis szinte semmiben nem kell segíteni nekik, esetleg az utcán egy-egy padkán kell őket felsegíteni, de olyankor mindig szólnak.
Mivel foglalkozol szívesen a szabadidődben?
Régebben úsztam, ez a mai napig nagyon közel áll hozzám, ha van időm, akkor elmegyünk strandra, vagy a velencei tóra. Nemrég kipróbáltam a jet-skit, ami nagyon tetszett, nem is gondoltam volna, hogy ennyire jó lesz. Nagyon szeretek vezeti is, autóval kirándulni, és utazgatni.
Szerző: leindler
