Kilencedik nap – Nouadhibou, ahol jól szárad a készség!
A reggeli ébredés első látványa, miután kidugtam a fejem a sátor nyílásán egy rövidnyakú üveg volt címke nélkül, amelyből az igazi törkölypálinka illata csapta meg az orrom. Mit ne mondjak, érdekes, szokatlan de egyben igen hatásos ébresztő! Hat euró per fő egy szoba (a tavalyi 1 euró per fővel szemben). Az árával szemben, a WC és a zuhany valami undorítóan mocskos kivitelben működik. Ugyan rámpa van, mint feljáró… de ennyi is az akadálymentesítés. Itt (Afrikában) egyáltalán nem tudják, hogy mit is jelent az pontosan. Hovatovább nem is láttam egyetlen embert sem, aki kerekesszékben közlekedett volna. Megkérdeztem másokat is, de ők ugyanazt a választ adták. Úgyhogy ha valaki, aki székben éli a mindennapjait és netán Budapest – Bamako jellegű terveket szövöget, készüljön fel a lehető legrosszabb körülményekre. Meglátásom szerint a legjobb megoldás a „Nagy Út” teljesítésére egy pompás, jó nagy önhordó lakókocsi, amiben 2-4 ember is kényelmesen elfér (segítők is egyben) és úgy belefogni a tervezésbe. Egyszerűen annyi a homok, a szikla, a járhatatlan út, hogy valóban nem egyszerű kihívás egy székben élő számára!
Visszatérve a túrához. Kb. tíz kilométerre El Agroubtól átléptük a Ráktérítőt. Meg átkeltünk egy halom katonai ellenőrző ponton is. Ezeknél érezni lehet a Villám ismeretségének jótékony szervezését, ugyanis nem kötekednek. Simán továbbengednek mindenkit, aki a Budapest-Bamako 2007 zászlaja alatt igyekszik elérni a következő célpontot.
A futam túra kategóriája is eléggé szoros, amennyiben a résztvevő a többiekkel együtt kívánja megtenni a távot, de azért mindenre jut idő. Mi is meg tudtunk állni, hogy jó néhány fotót készítsünk az előtűnő szaharai homokban. Like some realy exprorer in the desert – felkiáltással futás a homokra! Az ismert széles vigyorom a fejemen, ahogy begyakorlott szökkenő szarvas mozdulatomat hajtom éppen végre a levegőben, kb. 9.98-at érő mozdulattal, amikor valamelyik barom beszól, hogy: ez egy aknamező te marha! Pont, mint a rajzfilmeken. Levegőben fékcsikorgás mellett megáll, vigyor lerohad, ember homokba leesik… Kapcsolok hamar: hülye, az még csak a határátlépés után lesz ezen a szakaszon… de a futkosós kedvem már alábbhagyott.
Autóba be. Indít, gáz és hajrá. Beértünk a Marokkó – Mauritán határra. Mint kiderült, senki, semmiről sem maradt le, ugyanis mindenki és minden ráér! Mivel idő, mint a tenger, hát a 26-os Gausz-Sigi Bamako Team két nemes és különben rém jó fej fenegyereke, úgy gondolta, hogy vissza ficcennek az útleveleikért a hotelbe, mert ott felejtették. J Egy laza 850 km vár rájuk a forró sivatagon keresztül. A „jó sok eszetek van” után, nagy ’hajrá’ mondások közepette tekerték ütközésig a kormányt. Sigi bírja. Nem is olyan régen még Sigmond Zsolt néven a magyar tollaslabda sport élvonalában öregbítette kis hazánk hírnevét. Ma már inkább mountainbike-on mozog. Most viszont sem ütő, sem bringa, hanem autó és a „nyócszázötven”. Cb-n búcsú és irány a hotel.
„Come on boys, let’s go to the border office”! Hú, már teljesen külföldiek vagyunk. Nagy fehér utazók a távoli Afrikában. Iroda. Pici. Mindössze kb. négyszer három méter lehet. Egy darabig vagy négy tisztviselő állja a magyar utazók rohamát. Ezt úgy kell elképzelni, hogy négyen négyféle ruhában. Az egyik burnuszban és a feje köré tekert sálban, a másik vasalt ingben, nadrágban, a harmadik egyenruhában, míg a negyedik ennek az összesnek a keverékében. Fél kettő felé kocogtunk oda az irodához. Kicsi papírokat nyomnak az ember kezébe, amelyre berber és francia nyelven írták fel a fontosnál fontosabb kérdéseket. Ebből a lapocskából mindjárt kettőt osztanak. 14.00 órakor mindenkit kizavartak az irodából mondván, jön a kaja ideje. Nekem annyiból volt malacom, hogy csendben töltögettem tovább a kilépő papírt, így valahogy olyan elszántan ragadtam az asztalhoz és markoltam görcsösen a határőr tollát, ami nagy kincs ám itt, hogy megkaptam a kilépő pecsétemet. Sokat ugyan nem értem el vele, mert a kocsi pecsétje sem volt meg. Sőt, a határ is zárva, vagyis se jobbra, se balra senki. „Apppukám” pont, mint otthon tizenöt évvel ezelőtt, amikor még Hollandiából igyekeztem hazafelé. Na de se baj. Itt ezek a szabályok vannak érvényben. Egyszer majd rájönnek ők is, hogy felesleges majmolni Amerikát! De akkor is sikerült. Apró örömök az ember életében. J
Végre idő van, mert elfogyott a kuszkusz. Ezek nem olyan invitálós fajtából való emberek, mint a Tatai bank tisztviselői! Beállunk szépen sorban a határra. A sorompó még lent. Sierra Józsival még befenyítjük az egyik mauritán illetőségű teherautó sofőrjét, mert azt hitte, hogy az irodában laza mozdulattal zsebbe csúsztatott tollat egy marokkői határőrtől lopta. Mint ha a fogát húzták volna, amikor átnyújtotta az írószert.
Tudni kell kedves utazó, hogy fotózni tilos a határon. Ha meglátják, gáz van! Sittel díjazzák, ha észreveszik… nem vették J ! Számomra az ilyen, eleve kihívás… csak ügyesen kell használni a kicsiny és okos telefonként is üzemelő készüléket. Főleg ha egy mega feletti pixellel bír. És bír! Jóformán mindent, de erről majd később.
Végre hátunk mögött a határ. Good bye csodás Marokkó. Hoppá, ide vigyázz! Elfogyott az út. Pont, mint a Dakar szakasz kősivatagában. „Asztaquuua”! Menni a legjobb esetben is csak 5-10 km/óra sebességgel lehet. Sziklák, kövek és gödrök. Ez a senki földje. Elágazás. Balra a régi Spanyol út, amelyen a csempészek járnak, jobbra pedig a Mauritánia határa felé visz az út. Közötte aknák. Kiégett és alig felismerhető autók roncsai jelzik, hogy valóban nem mindegy, hogy merre mehet az ember. Fél úton, egy szép nagy fekete 124-es Mercedes, rajta egy Budapest-Bamako molinó. Ők kötik a mauritániai kötelezőt. Bennem az érzés, hogy sumákolnak ezerrel… ami az árakat illeti. Többen is így látják. Nem az én bajom. A kicsi kocsi (amelyik Bama volt) már nincs.
Tovább. Ellenőrző pont. Három félelmetes kinézetű katona, a lehető legkevesebb mozgással ücsörög egy bádogból tákolt bódéban. Pont ennyi eszük is van, ez látható. Ki az, aki a forróság ellen egy pici, mocskos és forró bódéban lóg? Róluk ömlik a víz, akkor gondolhatod! Se baj, oldjuk meg a feladatot. Kedélyes mosollyal és egyik szeműnket az autón hagyva lépünk be az országot jellemző módon képviselő irodába. A sarokban egy kinyitható tussal gyártott nagyon rozsdás kalasnyikov van letámasztva. De ez csak a látszat. Megfigyeltem a cső belső peremét és bizony az nagyon is olajosan csillogott. Voltam katona sokáig. Ismét bizonyítást nyert, hogy a külső nem minden. Némi apró ellenében megvan a pecsét. Mehetünk. Az út végéig Európából lopott autók százai. Majd jönnek a dzsinnek, és úgyis elvarázsolják onnan a 605-ös „pözsót” meg a csili-vili nagy mercit. A határőr figyelmességét jelzi, hogy egy angol útlevelét adja nekem oda, az összes autópapírjával egyetemben… az enyémet el sem vitte. J
Irány a főváros. Végre a várva-várt civilizáció! Helyett… a nyomor, az igénytelenség, a bűz, a mocsok és a fertő kakofóniája. Uram Isten. Ha hiszed, ha nem… visszataszító! Sosem gondoltam volna, hogy ekkora önámító kontrasztban képesek emberek élni. Egy ház, egy viskó, egy kalyiba, egy hevenyészett sátor, amely alatt furcsa emberek élik nyíltan mindennapi életüket. A négy felsorolt váltakozik a legváratlanabb sorrendben. Bármerre nézek… tök egyforma undor. Ezt a látványt fokozzák a sok-sok méter hosszú, málló falú beton hasábok, amelyeket egyszer két méteres vas bejárattal látnak el… Az utcán, a látható autók 98 %-a törött. Ezeknek jelentős százaléka Mercedes 123-as, 190-es vagy 124-es. Ezek az emberek tényleg azt hiszik, hogy csillagos kocsi, (amibe én bele sem ülnék, annyira le van lakva) és mindjárt valakik lettek. A házak többsége is hasonló. Elnagyolt és igénytelen. Az építészetben az évszázadok alatt oly jól bevált derékszöget is hanyagolják. Jól záródhatnak az ajtók – ablakok. Bizalom mindenek felett. Még a legfelső emelet ablakait is vastag rácsok védik. Más értékrend, más a tulajdon fogalma is. Kéregető gyerekek, akik ha nem kapnak, kövekkel hajigálják meg a kocsidat. Ha kapnak, egyszerűen véged. Nem szabadulsz és kitudja mi a vége. A mi kocsink félig lehúzott ablakából Miki mobilja ugrott majdnem.
Irány, hamar – hamar a kempingbe.
Sátor felverése, pakolás. Szóval a szokásos ceremónia megspékelve a mobil szétszerelésével és szárítgatásával. Jön valami manus, hogy van sör, , buli, móka, nő meg minden,mi szemnek ’s szájnak ingere. Érdekes! A mindent tiltott Mauritániában. Egy laza „no thanks” válasz után tovább áll a koma. Vacsorázunk, szöszögünk elvagyunk. Végre zuhany. Igaz, hogy egyben van a guggolós wc-vel de ezzel együtt is jól esik a forró zuhanyozás, a tisztálkodás lehetősége.
Páran jönnek és érdeklődnek, hogy van-e hír Csabáról. Igen, ez figyelmet érdemlő dolog. Az, hogy rám „haragszik” a trehány módon elvégzett felkészülése és a kocsi felkészítése miatt egy dolog. De az, hogy azon embereknél sem jelentkezik, akik önzetlen módon segítettek, többek között neki is, nem csak nekem, az azért furcsa és ezek szerint sokat mondó! Mellesleg megjegyzem, hogy igen sokan aggatták rá a meggondolatlan, felelőtlen ás önfejű faxkalap titulust! Elgondolkodtató! Ugye Csaba?
Alvás.
Írta: C.Z.
Folyt. Köv.