A probléma:

Adott egy női paralimpiai bajnok tőrvívó csapat és adott egy verseny, egy világkupa verseny, amely a már többször bizonyított tőrvívó csapat tagjai számára a legfontosabb minősítő pontokat adná, a 2008-as paralimpiai játékokra. Adná, ha nevezni és majd utazni tudnának. De nem tudnak! És miért nem? Mert a hazánkat képviselő sportolók szövetsége nem tudja kifizetni azt a néhány százezer forintot, ami a nevezésre, útra, versenyre, utazásra kellene … ja és nem sportolónként, hanem összesen. Mielőtt bárki fújna, nem a szövetség tehet róla, hanem a nagy testvér, mert nem küldte el az erre amúgy elkülönített pénzeket. Lehet, hogy ez azt jelenti, hogy arra nagyon fent nem érdekli őket a dolog? Szomorú lenne… 

Tisztelt szabadban.hu-t olvasó! Az első cikk megírásakor azt ígértük, hogy beszámolunk a fejleményekről, bárhogy is alakuljon a történet! Mivel a szabadban.hu stábja nevetségesnek tartotta a szituációt, nem hagyhattuk annyiban! Volt egy bő hónapunk, úgy voltunk vele, hogy lesz, ami lesz de, valahogy megoldjuk. Nem megpróbáljuk, hanem hiszünk benne, hogy sikerülni fog és tesszük, amit ilyenkor kell! Vagyis nekiállunk és minden követ, amit csak lehet, megmozgatunk. Tettük is szorgosan. Teltek – múltak a hetek, voltak ígéretek szép számmal… majd a szokásos „jó magyar” karszéttárás és vállvonogatás. Legalább a napi testmozgásuk megvolt. Az is valami, nem? Szóval sorra az elutasítások mindenhol és a szokásos szlogen: „ha előbb szóltál volna”! Előbb? Mennyivel előbb? Másfél hónap nem elég? A fene vigye el! Egy cégnek? Ahol a vezető vagy a döntésre jogosult személy kétszer, háromszor annyit keres havonta nettóban, mint a kért szponzorációs összeg. Szégyen és gyalázat!

Megvallom őszintén, hogy kezdett szomorú véget mutatni a történet. De egy hajnalon úgy öt óra magasságában, kedvenc mondásommal a fejemben ébredtem. A NEM már megvan, de az IGEN még megkapható… zakatolt az agyamban! Hát persze, csaptam a homlokomra – amitől fel is ébredtem azonnal – azt kérdezem meg, aki beleverte a fejembe ezt a szemléletet! Alig vártam, hogy kilenc óra legyen és hívni tudjam végre. Eljött az idő. Nyomkodtam lelkesen a mobiltelefonomon a kellő számokat és vártam. Kerregés, kattogás majd egy franciául beszélő női géphang. Már majdnem letettem a telefont, amikor újra kicsengett …hoppá - gondoltam, várjunk csak. És igen, meghallottam a várva várt bejelentkezést: Ja, met Nico… volt munkáltató cégem elnök – vezérigazgatója. Kérdezem tőle, Nic, van öt perced? Mire ő, persze ha rövidre fogod, mert a francia tengerparton ülök egy teraszon és elég nagy a szél… Hamar vázoltam a helyzetet, majd megbeszéltük, hogy leírom levélben is, hogy a szerdai vezetőségin napirendre kerüljön kérésem,mert akkor még aznap választ kapok… J Aranyos nem? Hiszen ő dönt! A lényeg, ha valamit kimond, az úgy is van!

Ahogy ígérte, szerdán du. 16. 30-kor meg is csörrent a telefonom, és ex-munkaadóm közölte, hogy rendben van, megy a dolog! Madarat lehetett volna velem fogatni! Hát mégis van cégvezető, aki segít, hogy a három „hazánk lánya” ismét képviselhesse kis országunkat ezen a világkupa versenyen, és majd a két év múlva esedékes Paralimpián? Igen vannak!

A dolog pikantériája, hogy ez az ember, innen 1600 km távolságra lakik, nem beszéli a nyelvünket és még csak nem is magyar! …

Tisztelt magyarországi cégek, vállalkozások, bankok, szervezetek és más fórumok vezetői vagy „fontos” emberei (tisztelet a kivételnek). Az előbb leírt, valóságos történetet úgy hívják, hogy az EURÓPAI ÚNIÓ! Na AZ, az EU... talán mentalitásban vannak fényévnyi különbségek? Talán ez az, amit át kellene venni, meglehetne tanulni…  Jól ismerem a "segítót" sok-sok év munkaviszony után „tisztelt hölgyeim és uraim”. Nem fogja verni a mellét! Tudják, hogy miért segített?

... mert még sosem volt vívóversenyen! 

Őszinte köszönettel, a hollandiai Verachtert B.V. tulajdonosának Nico Verachtert úrnak!