Első nap: A Rajt pillanatai!
Eljött a nap, a 2007. évi Budapest – Bamako Rajtjának a napja. Persze nem volt olyan hú de nagy baj, de reggel 6 helyett, csak hétre érkeztünk meg a szokásos szöszögések és a Bamakocsi lemosatása miatt.
Kis autónkkal lassan begurultunk a Felvonulási térre, ahol már volt néhány induló. Nagyon jó érzés volt résztvevőként odaállni. Azonban ennél is jobb volt az a tudat, hogy sorban jelentek meg azok az emberek, akiknek igazából én, ezt az egész dolgot köszönhetem. Bizony nem könnyű a mai világban valamit megvalósítani, főleg akkor nem, ha az a valami alsóhangon, forintosítva "egyegésznégytizedmillióba" kerül. Szóval jöttek boldogan, mosolyogva de mégis feszültséggel teli arcok néztek rám. Egyiken sem, láttam az irigység legkisebb jelét sem. Annál inkább láttam az „együtt örülünk veled” kifejezést. És ez jó volt, nagyon jó. Barátok, támogatók, ismerősök. Fotózás, nevetgélés, aggódás, az óvó, mégis támogató szeretet játszotta a pillanat számára kiosztott főszerepet.
A rajt pillanatáig mindenki csak bóklászott, nézegette a kiállított és agyonmatricázott csodákat vagy éppenséggel szörnyeket. Jövés-menés, sürgésforgás. Érezhető, hogy hamarosan rajt lesz. Mindenhol valaki, akit ismerek, aki közelebb áll hozzám, mint a hatalmasra duzzadt tömeg közömbös és idegen figurái…
És akkor felhangzott az ismerős szöveg: Ladies and Gentlemans – Start your Engines
Erre vártunk! Motor beindít, majd a hosszú és kínzó búcsú percei következtek. Elbúcsúztam Gáboréktól, Marcsiéktól, Gyöngyitől, Anitától, a Gergőtől, Krisztitől, a Ricsitől, az Olcsitól , a Csaba ismerettségétől de még a Filip kutyától is, majd elfoglaltam a helyem, a kicsi Bamakocsiban, és elindultunk a rajtkapu felé. Amikor odaértünk, hatalmas ovációval fogadtak az ismerősök – barátok és miután bemutatták a csapatunkat, Csabám gázt adott, majd kezemben a magasra kitartott magyar zászló lobogása, az éljenzés, és dudálás között elhagytuk a rajtdobogót.
Első nap - „Pistabácsi” akivel közelebbről ismerhettük meg egymást!
A városból kikecmeregve az első feladatra koncentrálva indultunk neki. Még jó, hogy olvastam tegnap a hírlevében a 8-as utat, különben ott állunk megfürödve. A műholdas telefon kiesése után kettő, de nem működő gps készülék nem igazán volt a segítségünkre. Végül az első feladat a körmendi kastély udvarába vezetett, ahol a gondok is elkezdődtek. Nem nagy baj, de könnyen a verseny végét jelentheti. Blőd hiba miatt – nem lett a szelepfedél tömítés jól kipucolva – azt vettem észre, hogy nő a füst a kocsiban, már valóban alig lehetett kilátni a koszos szélvédőn beszűrődő napfény miatt. Autó félreáll és kényszer "pihi". Autó leáll, kocsiból ki és együttes fejvakarás. Miután eltelt a meditációs időszak hamar kifigyeltük az olajfolyásának az okát. Blőd hiba, a szelepfedél tömítése adta meg magát. Nem súlyos de veszélyes hiba. Az olaj odalesz… olaj nélkül a kocsi is odalesz… Bamakocsi nélkül pedig a két bamakoma is odalesz!
Nos hosszú gondolkodás után, irány a legközelebbi faluba, ahol egy „Pista bácsi” valami zöld kencével és egy nagyon hosszú spárgával orvosolta –háromezerért- a bajunkat. Végre indulás. Úgy 23 méter múlva ismét oda lett a tömítés. Az ember nem sajnálja egy igazi „Pista bácsitól” a pénzt, de legalább csinálta volna meg az a jó ember! Lényeg, a lényeg: Bamakos csapat segítségével húzunk tovább.
Előttünk Ausztria. Gond nélkül megyünk át a határon. A határőrség tagjai már megszokták a furcsa járműveket, amelyek oldalán ott figyel a Budapest-Bamako felirat és egy marha nagy fekete szám. Persze, hogy semmi gond. Miért is lenne… kedvesek, aranyosak… meg sem állunk. Főleg, hogy menni kell előre. Erőlködve kapaszkodik a kicsi Bamakocsi az osztrák hegyek meredek útjain. Néha füstöl, néha rángat, de megy. Ha odafigyeltek volna arra a néhány ezer forintos tételre (a két házi szerelőnk), most nem lenne velünk „Pista bácsi”. Így viszont velünk utazik. Balsejtelmeim azt súgják, hogy bizony végig velünk is fog… remek!
Érdekes második feladat a nap végére. Mivel bőven este lett, így vak sötétben kell megmászni egy fákkal tarkított komoly meredélyt, aminek (mint később kiderült) a másik fele szakadék. A szokásos „azt a qua” bemondásom után, neki indultunk a magaslatnak. Jó dolog az ilyen. Mint írtam már, vak sötét, fák, mindenhol avar, láthatatlan rögök, faágak, és mint gyakorlott „hegymászó” caplass fel és keresd meg egy régi erőd megmaradt tornyában a „kincset”. Valahogy csak feljutottunk a tetőre. Csabám elöl, mint szarvas szökken a meredélyen felfelé. Őt két idegen, de jó forma ember követi, majd én, mint Sir Hillary ideiglenesen kinevezett utódja. Komoly légzési problémákkal küszködöm. A rom falát balossal megtámasztva igyekszem újra működőképes állapotba hozni magam, amikor anyanyelvemen, tisztán és világos módon felhangzik az osztrák éjszakában a „hát itt van, ba..za meg” félreismerhetetlen közlemény. Aláírás, fotógyártás majd irány vissza a sötétbe, csak most lefelé. Az anyázások, és néha egy tompa puffanás tudatja a publikum számára, hogy napjaink kincskeresői erőltetett menetben igyekeznek, minél előbb újra igénybe venni az autójuk viszonylagos biztonságát.
Az autónál a szokásos olajellenőrzés és utántöltés elvégzése hozzásegített, hogy az olaszországi Velence felé vegyük az irányt, ahová kb. kilencre meg is érkeztünk, de mivel már hely nem volt, így az autóban aludtunk. Nem is volt ezzel semmi baj sem, hiszen most jó pár napig életünk szerves részét képezi majd. Persze a nap záróakkordjaként még volt egy apró fricska, ugyanis drága Csabám az otthonról kapott levelét, pont úgy hajtotta össze, ahogy a délivörksit (daily worksheet) volt, és ebből az lett, hogy széles vigyorral arcomon beficcentem a Villám szobájába és átnyújtottam neki a papirost. A jelenet leginkább ahhoz hasonlítható, amikor Tuskó Hopkins sárga látcsőtokjából a tábornok levele helyett, a nagy Levin egyik receptje kerül elő. A baj nem jár egyedül elvéből az lett, hogy e cserés malőr miatt még a feladat részét képező fizetőkapu igazolás is elkavarodott, így azonnal eldobtunk öt pontot.
Na jóccaka…
Irta: C.Z.
Folyt. Köv.