34234234
| |
|
|
|
| |
Kertész Dalma: A VeLo Túra
2010-06-01 15:30:48
"Gyalogolni jó" - mondta Móricz bácsi. Lovagolni még jobb - mondja Duhaj Szaniszló.
Lovagolni még jobb különösen annak, aki lovától lábakat kap, mankóitól búcsút vesz, és két héten keresztül, dacolva esővel, árral, nyeregben tesz meg 350 km-t Sárospataktól Gödöllőn át Vácrátótig. Véget ért a második VeLo túra, ismét sikerrel értek célba a mozgássérült lovasok és ép társaik.
A három mozgáskorlátozott lovas május 12-én Sárospatakon szállt lóra, útjuk az áradás által érintett területeken haladt végig, mégsem adták fel a túrát. Két hétig tartó menetelésük kitartásról, az érintett települések részéről pedig példaértékű segítőkészségről tanúskodott.
A sérült résztvevők közül ketten járványos gyermekbénulás következtében két alsó végtagra bénultak, harmadik társuk egyik térdtől amputált. Nyeregbeszálláskor leteszik a mankót, derékon, lábon rögzítik magukat a lóhoz, és az ép lovasokhoz hasonlóan négy lábon, váltott jármódban képesek nagy távokat megtenni.
Hajdi László, aki közülük a legsúlyosabb esetnek tekinthető, a túra ötletgazdája és egyik szervezője, a vácrátóti Velo tanyán évek óta ingyenes lovaglást biztosít fogyatékkal élő embereknek. Élettársával, Bényi Máriával, és két társával, Kleinné Gittával és Bernard Tamással, a tanyán készültek fel a megmérettetésre. A túrán velük tartott Papp János színművész felesége, Tóth Zsuzsa, Kertész Dalma és további három jó barát, Dienes Virág, Mészáros Zsolt, és Kiss József (Jozsó), akik lovak és lovasok képességeit egyaránt ismerve, sokat segítettek a csapatnak. A Mozgássérültek Állami Intézetének igazgatója, Kogan Mihály által felajánlott kisbusszal Horgász Csaba kísérte végig útjukon a túrázókat, így a csomagok autóval kerültek át egyik szálláshelyről a másikra, a lovasok a nyeregtáskában csak egy esőkabátot vittek magukkal, amit sajnos gyakran kellett használniuk.
A lovasok kisbusszal, a lovak kamionnal érkeztek meg május 11-én Sárospatakra , ahol már az indulás előtti este is kedves meglepetéseket tartogatott. Székely József, a Mozgáskorlátozottak Sárospataki és Zempléni- Térségi Egyesületének elnöke kalauzolta el őket a Rákóczi-várba, majd szálláshelyükre, a Kispataki Görögkatolikus Zarándokházba. Telenkó Miklós atya – aki maga is kerekesszékes – miséje végén köszöntötte a csapatot, jó vendéglátóként mesélt az 1000 éves kápolna és saját élete történeteiből.
A túra hivatalos megnyitójára másnap került sor. A Betyár Lovastanya korhű ruhába öltözött lovasaival ügetett be a várkertbe a 9 Velo lovas. „Minden lovaglás előtt nagyon izgulok, ez is a lovaglás élményéhez tartozik.” – mondja Gitta, mielőtt nyeregbe segítenék, és búcsút vehet a mankójától. Az első úton még látszódott feszültség az arcokon, a ló az új helyzettel, a lovas a lovával ismerkedett. A sárospataki Rákóczi-vár kertjében az Erdélyi János Általános Iskola és Kollégium autista, speciális és tanulásban akadályozott csoportjainak műsora után Héjjas Nárcisz és Waszlavik Gazember László katonadalai következtek. A két művész a később fellépő Komáromi István énekes, és Papp János színésszel együtt a túra szimpatizánsai és népszerűsítői közé tartoznak. Elmondásuk szerint lovas tudásuk nem lenne elég a túrához, és egyéb elfoglaltságok sem engedik el hosszabban őket, de végigkövetik az utat és lélekben velük lovagolnak. Nárcisz, akit huszárlányként konferálnak fel, kivétel ez alól, de egy korábbi lovasbalesetből kifolyólag most ő is mankóval érkezett. Ennek ellenére vallja: „röviden el sem tudnám mondani mit jelent nekem a lovaglás szeretete, és mit jelent látni a Velo túra lovasait, akik nyeregbe szállnak minden körülmény ellenére.”
Dr. Hörcsik Richárd polgármester hiába nem akart gazdag lenni az aranyat érő májusi esőtől, beszédét csak a várbástya alá húzódva tudta elmondani. Örült a megtiszteltetésnek, hogy Szent Erzsébet szülővárosa segítheti a nemes vállalkozást. Telenkó Miklós atya áldását az eső miatt szétszéledt tömegnek már csak kis része hallgatta: „A tolószékes ember néha nem tudja, merre akar menni. Szüksége van neki az egymásra találásra, mert az egymásra találás mindig egy csoda. A Velo túra ebben segít, ők és aki velük találkozik, valóban egy csoda részese.”
Az Olaszliszka felé vezető 20 km-es utat már napsütés kísérte, és a meleg fogadtatás itt sem maradt el. Bernard Tamás mesélte el a történetet, miszerint kezdetben lehetetlennek tűnt a falu közelében ló-szállást találni, ezért utolsó ötletként az olaszliszkai posta számát tárcsázta fel, hogy a helyi alkalmazottaktól kérjen segítséget. „A vonal túlsó végén felcsendülő hang kellemes meglepetést okozott: a postáskisasszony szerény körülményei ellenére saját udvarát ajánlotta fel a lovak elhelyezésére. Így vettük fel a kapcsolatot a Kojuha családdal, akik végigmenedzselték ottlétünket.” A további vendéglátást, reggelit, szállást és nótaszót az olaszliszkai önkormányzat, Fekete Gyula polgármester személyes kézszorítása biztosította. A Márki Bertalan mesterszakács által főzött vacsorát, a szervezés felett továbbra is őrködő Székely Józsefnek és egyesületének köszönhette meg a csapat. A napot Gazember László tangóharmonikája, és borkóstoló zárta, ami magyarosan vigadós párosításnak bizonyult. A csütörtöki nap az olaszliszkai Tanár úr síremlékénél tett koszorúzással kezdődött, majd továbbügettek Szerencs felé. 28 km megtétele után késő délután, rendőri felvezetéssel értek át a városon. A sok lépés és ügetés mellett csak egy rövid vágtára volt lehetőség. „Sajnos sokat kellett betonút mellett haladnunk, ezen az útszakaszon nem engedtek mást a terepviszonyok.” – mondja Tamás, aki Rocky nevű lova rúgós természete miatt a sereghajtó szerepét kapta, innen igyekezett GPS-sel irányítani a többieket. A lovasok között ekkorra már kialakult a sorrend, csak Jozsó szívből jövő kacagása hallatszódott mindig máshonnan. A 17 éves Virág férfiakat és felnőtteket megszégyenítő magabiztossággal lovagolt elöl, és fedezte fel a terepet, ha kellett. A székesfehérvári lány a tavalyi túrán lett oszlopos tagja a társaságnak, Okker nevű lova hátán gyakran egyedül járja az országot. Virág kifogyhatatlan viccmesélő kedve és a lovak világával való bensőséges kapcsolata egy további, különleges színfolttal gazdagította a csapatot.
Késő délután értek a szerencsi Geisenheim térre, ahol a helyi mozgássérültek egyesületének nevében Csontos László üdvözölte a csapat tagjait, míg az önkormányzat nevében Kalina Lajos és Fekete József képviselők köszöntötték a lovasokat. Jókívánságaik mellett szerencsi csokoládét és hegyaljai bort ajándékoztak a résztvevőknek. A lovasok az önkormányzat jóvoltából a Szerencsi Középiskolai Kollégium, a lovak pedig a bekecsi Bányai Lovasiskola vendégszeretetét élvezték, köszönik Szűcsné Gábor Erikának, a Színesebb Életért Alapítvány elnökének a szervezési segítséget. A bekecsi házigazdák jóvoltából mindenki megtanulhatta milyen fonással készül a bekecsi kötél, és az Orosz István atyánál tett templomlátogatás is emlékezetes állomása marad az útnak.
Hernádnémeti állomásra 4 óra alatt 26 km megtételével, esőkabátba burkolózva, repceföldeket átszelő vágták után érkezett meg az egyre fáradtabb, de már összeszokott társaság, akik boldogan fogadták a határban feltűnő helyi lovasok kíséretét. A Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Huszár és Lovas Hagyományőrző Egyesület jóvoltából virágzó lovas élet lelkes fogadtatásban részesítette a zászlót bontó túracsapatot. Pónifogaton érkezett a polgármester, és borral, pogácsával készültek a helyiek. Falusi miliő, gőzölgő gulyás és tárogatómuzsika növelte az est fényét a Hagyományőrzők, köztük Hódi Attila jóvoltából. „Teljesen mindegy, hogy matracon vagy szállodai szobában alszunk. Az a vendégszeretet amit itt kaptunk, mindennél többet ér.” – mondta Hajdi László meghatódva, a reggeli zászlócserét követően.
Újult erővel folytatódott a szombati nap Hernádnémetitől Kistokaj felé, 22 km és 4 óra lovaglás várt a túrázókra. Először okozott gondot a víz, az esőzések következtében a Hernádon átvezető gázló járhatatlanná vált, a megváltoztatott útvonalon egy folyó felett átívelő vasúti híd jelentett akadályt, ami majdnem kettéválasztotta a csapatot. „Minél több kilométert hagyunk magunk mögött, annál nagyobb tapasztalattá válik megismerni egymást lónak és lovasnak, annál inkább megtanuljuk Kisherceg és Róka módján megszelídíteni a másikat, és megérteni ki mit miért kér a másiktól.”- mondja Pappné Zsuzsa, rámutatva mekkora kaland lehet egy ilyen út ép vagy béna lábakkal egyaránt.
Végül sikeres volt a megérkezés az Appel lovaskert lovasaival megbeszélt találkozópontra, innen már a szőrén ülő görömbölyi legények kísérő segítségére is számíthattak.
Az Appel házban családi légkörbe került csapatnak több nehézséggel kellett szembenéznie a továbbiakban. Két túravezető sem folytathatta tovább az utat, Virágot az iskola hívta haza, Jozsónak családi okokból kellett távoznia. Az éjszaka elkezdődött felhőszakadás komoly gondot kezdett jelenteni a szálláson, és megkérdőjelezte az út folytathatóságát is. Reggelre a házhoz tartozó 12 hektáros legelőt, melyen egy nappal előtte száraz lábbal érkeztek meg a lovak, másfél méter magas víz borította. A víz egyre emelkedett, délutánra az istállót és a szénaraktárt is elöntötte, így a gazda és a túrázók lovaival együtt 28 ló állt a garázs előtti, panellakás nagyságú területen. A környékről mindenki rossz híreket hozott, Miskolc belvárosában hömpölygött a víz. Zsoltra és Csabira nehéz feladat hárult, ló szállítóval kellett átmenekíteni a lovakat a következő állomásra, Tibolddarócra. Zsolt derékig érő vízben gázolt az ideges állatok miatt, és a szállítás sem volt problémamentes, a 3as főutat is elöntötte az ár. Lacit csak az Appel ház étkezőjének fekete zongorája vigasztalta egy kicsit: „Egy másodpercre sem gondolkodtam el azon, hogy feladjuk.”
Tibolddarócon elállt az eső, a festői szépségű táj felett csak a gyorsan vonuló felhők maradtak meg. Szeretettel fogadta a csapatot a Varga Lovasiskola, csapatösszetartó jelképpé váltak a tőlük eltanult ügetést és vágtát jelző kézmozdulatok. Május 17-én hétfőn 12 kísérő lovassal ügettek át a 13 km-re lévő Sályra, a lovasoknak szállást nyújtó Mozgásjavító Általános Iskola parkjába. A sportpályán gyülekező diákok egy rövid beszélgetés után lóra szállhattak. „Nagy boldogság ült ki az arcukra, ami minket is örömmel töltött el. Körülbelül 40 gyereket sikerült meglovagoltatni.” – meséli Gitta. Ez a nap a földek helyett csak a folytatás miatti aggodalmat szárította fel, az alpolgármester házában elfogyasztott tárkonyos babgulyás és sajtos pogácsa mindenkit kizökkentett a mélypontból, de a megpróbáltatások korántsem értek véget.
Mély, latyakos talaj, felázott utak, kiöntött folyók kényszerítették a lovasokat betonút szélére a következő napokban. A Varga lovasok Noszvaj faluig kísérték a túrát, csak rövid szakaszon nyílt lehetőség átvágni a borvidék szőlőtőkés lankáin. A délben indult csapat 36 km megtételével este fél8-ra ért az ostorosi ló-szálláshelyre. Nagyfüvű, tágas karám várta a lovakat a Mihók-tanyán, a lovasokat pedig kényelmes belvárosi panzió az egri vár tövében. A szerdai pihenőnap jót tett a megfáradt izmoknak. Volt, aki látogatóba ment, más várat nézett, vagy megjárta az egykori érseki pincerendszert, Zsolt a lovakat látta el. Tamás torokgyulladása, amire a kistokaji árvíz idején tett szert, sajnos nem tartott szünnapot, estére búcsút kellett mondania a további lovaglásnak. Helyét öccse, Péter vette át, Csabival együtt felváltva vezették az autót, vagy ültek nyeregbe, ha kellett. Szolidaritásképp Rocky is sántítani kezdett, aki Zsolt lovát, Bárót követte a sorban. A megfogyatkozott csapat csütörtökön Verpelétre indult tovább.
Este 7-re, 28 és fél km után tűnt fel a verpeléti tábla. Kísérők hiányában a bizonytalan talaj miatt döcögős volt a haladás betonút és forgalom mellett, egy hirtelen kerekedő zápor sem könnyített a helyzeten. Verpeléten igazi falusi udvar fogadta a lovakat. A házigazda Leffler Gábor, akit egy véletlen félreértés miatt mindenki csak Lajos bácsinak szólított, a hátsó karámot engedte át a megfáradt jószágoknak. Ekkor még nem sejtette, hogy a Velo túra résztvevőitől nehezebben szabadul majd meg, mint azt valaha gondolta volna. Erzsi néni lekváros buktája nagy öröm volt a sok éhes szájnak, emlékezetes marad a kicsi fekete puli izgő-mozgó bogárszeme, a tyúkudvar színes állománya, nyuszik, birkák, disznók kavalkádja a rendezett udvaron, aki jól kereste, még táltos paripát is talált az istállóban.
A lovak rossz állapota miatt összeült az esti kupaktanács. Ismét hosszú betonút várt rájuk Gyöngyösig, ahova a délutáni sajtófogadás miatt korán kellett elindulni. A lólábak kímélése érdekében hajnalban csak Laci, Gitta és Csabi nyergelt fel, hogy megtegyék a túra addigi legkeservesebb szakaszát. Váltott lovakon, végig aszfaltúton haladva jutottak el Gyöngyösre. „A legnehezebb nap volt, majdnem 40 km, de az ottani fogadtatás mindenért kárpótolt.” – összegezték mindannyian. A Vármegyeház udvarán a 2005-ben alakult gyöngyösi ÉNO, értelmi fogyatékkal élő Gyöngyszem zenekarának műsora fogadta a lovasokat, majd Hiesz György polgármester köszöntötte őket. „Juhász Ferenc apát kanonok szavai megmaradtak bennem, azt mondta, most jött rá, hogy ő is fogyatékos, hisz nem tud például zenélni, énekelni, ahogy a Gyöngyszem tagjai, vagy lovagolni, mint a VeLo túrázók” – meséli Laci. Hovanyecz Józsefné, a Mozgássérültek Heves Megyei Egyesületének tagja sokat tett a szervezésért. Mindez alatt a csapat pihenőre küldött tagjai az egyetlen aznapra maradt feladattal birkóztak: Mari lovát, Gurut próbálták ló szállítóra pakolni Lajos bácsi verpeléti udvarán. A csökönyös jószág többszöri próbálkozásra sem volt hajlandó elárulni mit vett a fejébe, de az állandóan változó közönség és a furfangosabbnál fájdalmasabb technikák sem változtatták meg elhatározását. Csabi, Zsolt, Péter, Lajos bácsi, a felmentő seregnek érkezett kovácsok és Guru harca hajnali 2-re ért véget, miután a fiúknak még egy defekttel is meggyűlt a bajuk. A lovacskát hazaszállították, a fejét fogó Lajos bácsit pedig soha vissza nem térésükről biztosították. A reggeli kávé mellett már mulatságosnak hangzó kalandot minden kétséget kizárólag a túra legviccesebb történeteként jegyzi majd a szájhagyomány-krónika.
A lovakat Gyöngyösön átpatkolta a kovács, és szigorú utasítással Alit és Betyárt is hazaküldte. Az előre ki nem számítható sok betonút tönkretette a hátsó, patkó nélküli patákat, ezt a szomorú tapasztalatot két paripa elvesztésével kellett megtanulni. Ali hiányában Zsuzsa sem folytatta az utat, Mari új lovat kapott a Velo tanyáról, Laci pedig az addigi tartalék, Hajni hátán indult tovább szombaton. A petőfibányai lovasok feltűnésével a nehéz szakaszok véget értek. Az aszfaltot felváltotta a terep, ahogy a lépést a vágta, a benzingőzt az akácillat, a forgalom zaját pedig madárcsicsergés és nótaszó.
A Petőfibányai Lóbarát Egyesület lovasai maguktól ajánlották fel kísérő segítségüket. Színes csapattal lovagoltak a túrázók elé Gyöngyösre, kíséretükben rövidnek és könnyűnek tűnt az út a Petőfibánya határában lévő tanyáig. Vezetőjük, Rónai Attila, pávatollas fekete kalapjával mintha egy népdalból lépett volna ki, időnként összevonta szemöldökét, hátrafordult, és ’mosolyogj’ vezényszót kiáltott. Megállót az ivóvíz tisztaságú Ecsédi tó partján tartott a csapat. Attila és párja, Badics Beatrix, akit mindenki Bejcinek szólított, három éve működteti a tanyát, számukra a lovaglás valóban életforma. A Velo lovakat sajátjaikhoz hasonlóan szabad karámban helyezték el, a lovasoknak pedig a tanya szélén álló jurtában biztosítottak szállást. A gazdák és lovaik, kutyáik itt látott kapcsolata fontos állomása volt az útnak, mely térképet rajzolt az ország lovasairól, a lovasember lóhoz való viszonyáról és módszereiről. Attila büszkén mesélt a világhírű suttogóval, Monty Robertsszel való találkozásáról. „A lovak saját nyelven beszélnek. Ezt tudjuk. Nekünk meg kell érteni, mit mondanak. Egy suttogó nemcsak azt érti meg, mit mondanak, hanem azt is, amit suttognak.” – magyarázta.
Május 23-án vasárnap a Zagyva folyó töltésén a petőfibányai Pap Ági és lovas csapata is csatlakozott a kísérőkhöz, így 22 lovas és egy lovas kocsi tette meg a Herédig vezető utat. A 22 km-es táv egy nagykökényesi kitérőt is magába foglalt, ahol a polgármester személyesen mutatta be a közösségi ház régészeti kiállítását és a templomot. A herédi önkormányzat jóvoltából a lovasok az általános iskola tornatermében, a lovak az önkormányzati hivatal kertjében hajtották álomra fejüket.
Hétfőn a szintén grátisz felajánlást tevő Szellő tanya családias környezete jelentette az utolsó állomást, ahol a tulajdonosasszony Tünde jóvoltából a kényelmes szálláson kívül finom és bőséges pörkölt vacsorában és tojásrántotta reggeliben volt részünk. /Az éjjeli mulatozók folyékony táplálékáról mem szólva…/ A domonyvölgyi tanya kis lovashercegnője a vácrátóti Velo tanyának köszönheti első, névadó lovát, Szellőt, így ő is örömmel kísérte a túrát lóháton, az utolsó állomás, Gödöllő felé. Domonyvölgy a kezdetekhez hasonló fontos találkozási ponttá vált, miután a mindenki által hiányolt Jozsó és lovas barátai is beügettek a kapun, a muzsikaszót jelentő Héjjas Nárciszról és Gazember Lászlóról nem is beszélve. Domonyvölgyben a túra elejétől működésben lévő GPS 273 km-t jelzett. Május 25-én kedd reggel indult utolsó közös lovaglására a társaság. Lóra ült mindenki, aki lovat talált, Zsolt és Jozsó kezében lobogott a Velo tanya narancssárga zászlója. 10 km megtétele után a Gödöllői Lovas Egyesület felvezetői, Dr Bucsi László, Bárány István és táraik díszruhában kísérték őket a városba, ahol Gémesi Görgy polgármester köszöntője nyitotta meg az ünnepi műsort. Fellépett a Gödöllő Táncegyüttes, verset mondott Papp János színművész, Waszlavik László ovációval tangóharmónikázta el lovasnótáit, majd Dolly és Kékes Zoltán énekelt a csapat tiszteletére. Dolly, lovas múltjára emlékezvén, irigyelte a túrázókat, és elismerte teljesítményüket. A műsort követően Balázsfalvy Judit, a Gödöllői Lovas Sport és Hagyományőrző Egyesület vezetője elismerő oklevelet és kupát adott át a túra résztvevőinek, a lovasok nevében pedig Mari osztotta ki az utolsó emléklapokat és Velo-borokat a Túra támogatóinak, külön megköszönve a gödöllői és veresegyházi önkormányzatoknak, valamint a Gödöllői Egyetemnek a kiemelkedő szervezési, szállítási és pénzbeni segítségnyújtásukat.
A jelképes zárószalag átszakítása után, nem maradt más hátra, mint a vácrátóti hazaút. A lovak új erőre kaptak hazai környezetben, és épségben szállították haza megfáradt, de elégedett utasaikat.
Egy ilyen túra teljesítése ép lábakkal is embertpróbáló feladat. Az útközben megkérdezett emberek leggyakoribb reakciója a „rokilovasok” teljesítményére meglepően hasonlított egymásra: „mekkorák az én bajaim az övéjükhöz képest?” Néha észre sem vesszük, milyen könnyű felfutni vagy lefutni egy lépcsőn, egyenetlen úton odaérni valahová, táskákat cipelni, ha nincs a kezünkben mankó, vagy felesleges nyűgnek vesszük a Magyarországon gyerekcipőben járó akadálymentesítést, ami valakinek a könnyebb élet reményét jelenti. Végigcsinálni egy lovastúrát nem különcködő bohócmutatvány, csupán egy bátor gesztus, ami azt mutatja, „képesek vagyunk ugyanolyanok lenni, mint ti, mert így érezzük jól magunkat”. A világot, és főleg a saját országát, érdemes bejárni mindenkinek, ha lehet gyalogolva, hogy minél lassabban haladjon, és minél többet láthasson. „Gyalogolni jó” – mondja Móricz Zsigmond útinaplójának címe. Ha mankóval túl lassú, akkor „lovagolni még jobb” – mondja Hajdi László, Duhaj Szaniszló álarca mögé bújva.
A túra egy-egy eseményeit a jelen sorok írója kamerával és fényképező géppel is megörökítette, ezek részben már láthatók a www.velotanya.hu honlap Fórum és Hírek rovatában. A különösen szép domonyvölgyi szakaszon pedig a Duna TV munkatársai rögzítették a tereplovaglás néhány mozzanatát.
Kertész Dalma Szerző: szabadban
|
|
|
|
szabadban.hu hírlevél, legfrisebb
híreink hetente a postafiókodba! |
|
|
|
|
