Szóval gyakran alacsonyan siklok de, viszonylag gyorsan haladok, talaj közelben rángatás, haddelhadd, pár kör aztán tovább. Teljesen a kék az ég, sehol egy felhő, nehéz a haladás. Inkább lelkiekben visel meg ez az örökös leszállók utáni nézelődés. Majdnem másfél órán keresztül tart ez móka. Ahogy egyszer egy kicsit megint magasabbra kerülök, felfedezem a távolban a várost. Ez megnyugtat, mert néha kétségeim voltak a navigációval kapcsolatban. Egy lépcsőszerű, enyhe ívű plató kezdődik alattam, amit megfúj a szél. Jobb híján ide helyezkedem, mert elég alacsonyan vagyok -jó szokásom szerint-… Megint szerencsém van. Egy sodrós és meglehetősen turbulens termikkel sikerül kitekernem.
Megjelenik egy pamacs, aztán még kettő. Messze vannak, de jelzésértékűek. Kisvártatva előttem is kipattan néhány. Égi jel, a szó legszorosabb értelmében…
120 km. Monsenor Tabosa… Dél felől kerülöm, mert kicsit elsodródtam. Pedig úgy emlékszem, hogy az északi rész, a hágó előtt mindig jobban működött. De hát ez van. Már nem vagyok olyan magasan és bizony a hágó hegyei már felettem, de még előttem vannak.
Teljesen egyedül vagyok. Nem mintha bánnám, de azért „festhetne valaki”, hogy pihenjenek az idegeim. Ez egy elég kritikus szakasz .Kulcspontja lehet a hosszú siklórepülésnek, mert aki itt átjut aztán eléri a síkságot majdnem biztos , hogy 200 km felett repül. Veszélyes is. Forró, magas barátságtalan sziklák, mindenütt. A szél pedig egyre erősebb. Alacsonyan vagyok megint, szétfújt, turbulens, éppen elváló termikekkel harcolok meg minden méterért. Egyszerűbb volna leszállni. Valami mégsem engedi, hogy feladjam. Reményt adó, egészkörös 2m/s-os termik szilárdítja meg bennem a kétkedő elhatározást. Szépen emelkedem, de aztán egyszer csak vége. Még próbálkozom, de úgy tűnik hiába.
Egy lapra tettem fel minden, és ez hiba volt. Kockázat és kísérlet, nem rokonok… Az erős szél kisodor az emelésből. Töredezett vacak és túl alacsonyan vagyok hozzá, hogy előre tágítani tudjam. Már túlságosan a besodródtam a hágó felé. Vagy most leszállok, vagy hátszélbe fordulva megpróbálom azt a néhány lefutó sziklás gerincet meglejtőzni, ami a szél útjába áll, aztán meglátom. Döntenem kell. Az órámra nézek. Alig múlt dél és már 130 km-nél járok. Meg kell próbálnom, mert ez nap még bármit tartogathat.
Hát ebben nem tévedtem…
A lefutó éleken próbálok lejtőzni, de nagyon oldalas a szél. Dobál rettenetesen és ráébredek, hogy előre már nem tudok menni, viszont magasságom sincs, hogy megpróbáljak átrepülni a túloldalra. Szép kis kelepce. Cinikusan mosolygok saját magamon. Hirtelen egy alulról jövő nagy rúgás törli le a mosolyt az arcomról. De itt van! Nagyon szűk, de megvan! Egész körön! Nagyon sodródok de, folyamatosan emelkedem. Éppen mosolyogni kezdenék, amikor alábbhagy az emelés. Pár másodperc kétségbeesett próbálkozás után ott kell hagynom, mert nagyon elkezdek süllyedni.
Egyetlen út maradt.
Gyorsan és alacsonyan siklok át az erős hátszélben a hágó felett. Nincs más választásom. Több mint hetvennel suhanok, vészjóslóan közel a sziklákhoz. Lélekben felkészülök a következő percekre. Ilyenkor a bátorság csak a képzelet hiánya. Lenyúlok a mentőernyő fogantyújához is. Nagy levegőt veszek és aztán lélegzetvisszafojtva, hangtalanul repülök a láthatatlan és váratlan ellenség felé. Csak a szél süvítését hallom. A varión a kikapcsolom hangot, mert mínusz hattal süllyedek, és nem hiányzik a visítása… Feszesre húzom a fékeket. Készen állok. Előttem, van valami, amin keresztül kell mennem, nincs visszaút. Én választottam… a döntésekre gondolok, amikor az életünkben választanunk kell, ilyenkor új lehetőséget kapunk, hogy a saját utunkat járjuk… Visnura, az ősi gyámolító istenségre gondolok, szükség lehet rá… A szabadság, saját korlátainknak a tudomásulvétele nem az írott és az íratlan szabályok áthágása. Így morfondírozok magamban amikor… Az első pofon akkora volt, hogy csak másodpercekkel később ocsúdtam fel belőle. A mínusz hatból plusz hat lett és az ernyő egy pillanat alatt keresztbe fordult a fejem felett. Aztán mínusz hat megint egy svédcsavarral. Hiába fogom a fékeket az ernyő önálló életre kel. Tamaskó Gabi, aki kb. egy kilométerre a hágó biztonságos oldalán, jön utánam, jól látja a manővereket. Később elmondta, hogy lélekben elbúcsúzott a szegény ismeretlen fehér siklóernyőstől…
Erről persze én semmit sem tudok. Akkora rántásokat kell korrigálnom, hogy majdnem kiesek a beülőből. Elképedve konstatálom, hogy az ernyő meg én már nem vagyunk egy rendszer… Néha, úgy elém kerül, hogy kilátok a kilépőél felett. Feszes izmokkal küzdök a megfoghatatlan ellenséggel és a Newtoni zsákkal… Néha mintha elég közel kerülne a stablap is … Ritmusra huzigálom a fékeket.
Nova bossanova.
Már a zenét is hallom. Sajnos ebben finom brazil ritmusban karakteresen megjelennek a rap, a haus és hard techno elemei is… Vélhetően közvetlen életveszélyben vagyok de, nem félek. Nem is érzek belőle semmit. Minden erőmmel összpontosítok, hogy jókor a jó féket húzzam. A zene pedig szól. Én hallom. Nem tudom mennyit estem, de legalább kétszer laza zsinórokkal elzúgok a kupola mellett. Hát ez az. A híres hírhedt rotor. Hányszor elmondtam a tanfolyamokon, hogy csak oda ne… Próbálom úgy figyelni az eseményeket, hogy ha túlélem, akkor el tudjam majd mondani, amit átélek. Kívül és belül De fogom az ernyőt keményen és arra az iskolára, gondolok, amit hosszú évek alatt jártam ki a világ legvadabb repülőterületein, Owens Valley -től Castejon de Sos- ig… Akkor pedig, hogy a f…ba kerülök ide ?? Ezt a kérdést teszem fel magamnak, de mielőtt megválaszolnám, ráébredek, hogy ha még öt másodpercig tart a vitustánc, akkor mentőernyőt kell nyitnom…
Aztán lassan mégis kisimul az éter. A horizont is a megfelelő helyre kerül, az ernyő is. A félig csukott és harmonikázó kupola látványát háttérben a sárga kiégett földdel felváltja a nyitott ernyő és a felette feszülő barátságos kék ég…A gravitáció is egyenletessé válik. A gyerekeim szeretete úgy vigyáz rám, mint egy nagy fehér szellem. Megpróbálok kevéssé visszaélni vele…
Hú! Meleg ez a brazíl klíma… Már száz méterre sem vagyok a földtől, amikor megcsípek egy termiket. 4m/s -al egyhuzamban emelkedek a felhőalapig, több mint kétezer-ötszáz métert. Lágyan, szinte becézően ringat egyre feljebb. Ez egy másik, „jazz-os” bossanova. Sima, mint egy velencei tükör. Amit átéltem azután aligha tojok be egy kis termikus turbulenciától…
145 km. Elérem a „Crusetát”.. Felhőalapon vagyok, és átlag 60-al siklok. Nem rosszak a kilátások… Megdolgoztam érte. Senkit nem látok már a környéken. Sziszit és Pepót próbálom keresni a rádión, de nem válaszolnak. Jó lenne velük megosztani az „élményeket”… Egyre több a felhő, szépen alakulnak. Itt vagyok megint. Egyedül a végetlen brazil síkság felett. Csak a felhők és néha a madarak. Elkalandoznak a gondolataim. A körökön gondolkodom, amit az életünkben bejárunk. Sok minden történt velem az elmúlt évek alatt. Jó is, meg rossz is .Jin és Jang . Valamit elvesztettem , valamit találtam. Igen, a kedvesemre gondolok. Jó érzés, és jó ez a meditatív tevékenység a felhőalapon. Itt van a helye…
Csukott szemmel szívom magamba a felhők illatát. Nemrég még az iskola előtt álltam, a gyerekeim kezét fogva vártam a zöldet. Furcsa átalakulás ez. Egy családapa vagyok, ott lent. És itt fent? Még nem találtam meg a választ, azért keresem ennyit…
Ahogy néha „kinézek” a fejemből elképedve látom, hogy egész felhő hadsereg állt össze előttem. Az árnyékukat próbálom felmérni a földön, mert előre nézve bizony jó darabot kitakarnak a látóteremből. A távolban, dél felé látok néhány széteső zivatart. Ez azért óvatosságra int. Nagyra növő, izmos, középmagas gomolyok alatt repülök. „Cumulus mediocris”- a horizontális és vertikális kiterjedése nagyjából megegyezik-, egészíti ki bennem az oktató… Szóval, ahogy kinéznek úgy is emelnek. Határozottan tartok a felhősor széle felé, mert bizony olykor 7m/s fölé is felkiabálja magát a varióm. Szinte összeérnek a felhők. Az árnyékuknak a földön nem is látom a végét. Biztató.
Körözés nélkül lavírozok a felhők közepe és széle között. Néha befelhőzök, közben figyelem az irányt de igazából pont az utamba rendeződnek. Csak megszokásból néha rápillantok a GPS re. 270 fok, ground speed 57 km/h. Ennyi elég. „Keep west! -Tarts nyugatnak!” Ennek a Jack London novellának a címe jut eszembe. Egyébként, egy régi hajózási utasítás a Horn fok megkerüléséhez…
Hát én most betartom a régi parancsot. Nyugatnak tartok elég rendesen. Olyannyira, hogy a következő másfél órában egyetlen kör nélkül 65 km -t teszek meg egyhuzamban.
Írta:
Simonics Péter
Fly Away Siklóernyős Centrum
2083 Solymár Kölcsey u. 7.
T/fax: 06 26 364 072
Mobil: 06 70 397 17 44
