1. Miért gondoljátok, hogy most sikerülni fog?

Várkonyi László: Az elmúlt expedíciók alkalmával olyan körülmények merültek fel, amelyek vagy rajtunk kívül álló okokra vezethetők vissza, vagy a tapasztalataink alapján ma már ki tudjuk küszöbölni őket. Csupán az, hogy eddig nem sikerült a csúcstámadás, nem jelenti azt, hogy nem tudjuk megcsinálni, de azt sem, hogy képesek vagyunk rá. A legutóbbi expedíció tapasztalatai azonban világosan megmutatják, hogy az akklimatizációs stratégiánk, a logisztikánk, az edzésmódszereink, a csapatmunkánk – párosunk – mind megfelelőek ahhoz, hogy sikerrel járjunk.

Klein Dávid: Nagy különbség van egy ismeretlen útvonal és egy már ismert útvonal között. Mostanra megismertük a hegy déli (nepáli), keleti (Kangshung-fal, Tibet) és északi (tibeti normál út) oldalát is. Az utolsó 250 métert kivéve... A tibeti oldalon szerzett tapasztalataink frissek, és a legenyhébb megfogalmazás szerint is bizakodásra adnak okot. Őszintén hiszem, hogy most, mint párosnak, a magyar hegymászás berkein belül nekünk van a legnagyobb esélyünk arra, hogy 2008 tavaszán palack nélkül megmásszuk az Everest csúcsát. Palack nélkül eddig összesen négy magyar járt 8600 méter felett: Erőss Zsolt, Ács Zoltán, Várkonyi László és én.

2. Miért nem palackkal indultok neki a csúcsnak?

Várkonyi László: A természettel szeretnénk kapcsolatba kerülni. Hogy nagy szavakat használjak: „a természet gyermekei szeretnénk lenni”. Azt szeretnénk részint megélni, részint bizonyítani, hogy az embert merre, milyen magasra és messzire viszik, vihetik a vágyai, milyen viszonya van a heggyel… Megmutatni, hogy ha az időjárás, a hegy megengedi, akkor tapasztalatai, az eddig megszerzett tudása képessé tehetik arra, hogy ezeket a vágyakat beteljesítse. A lehetőségekhez képest kerülni szeretnénk a mesterséges eszközök alkalmazását. Az Everest megmászása persze palackkal is nehéz, de szerintünk kevésbé etikus dolog, mint „tisztán”. A technika fejlődése sok mindenre képessé teszi az embert: a kérdés, hogy érdemes-e a valódi élménytől megfosztani magunkat.

Klein Dávid: Persze biztonságtechnikai megfontolások is közrejátszanak: aki palackkal mászik, ki van szolgáltatva a palacknak, hiszen a palackos mászók rendszerint nem akklimatizálódnak annyira, mint a palacktalanok. Ha ők bajba kerülnek, akkor az gyakran katasztrófához vezet: ha késlekedés, vihar vagy téves ítélet miatt elfogy a palackosok oxigénkészlete, szervezetük sokkal-sokkal sebezhetőbbnek bizonyul, mint a miénk. Mi mindig éppen annyira vagyunk rosszul, amennyire rosszul (vagy jól) érezzük magunkat. Önértékelésünk a valós, palacktól független képet tükrözi. Végső soron nem egy koordináta elérése a célunk, hanem az Everest megmászása, az élmény, minden gyötrelmével és szépségével együtt.

3. Kangcsendzönga csúcsot terveztétek 2008-ra: egyrészt, hogy ne váljatok az Everest megszállottjaivá, másrészt, hogy elkerüljétek az olimpiai láng körüli felhajtást és tumultust. Miért lett a cél mégis a Mount Everest?

Klein Dávid: Nézzük először, miért nem az Everestet választottuk eredetileg: Az Everesten 2008 tavaszán nagyon sokan lesznek és szerettük volna elkerülni ezt a tumultust. A másik oka, hogy nem szerettük volna, hogy az Everest a mániánkká váljon. Hát… a mániánkká talán nem vált, de a kötődést, az elkötelezettséget – talán megszállottságot – őszintétlen dolog lenne letagadni: behálózott minket a hegy és mi megszerettük. Elfogadtuk a kihívást. Ugyanakkor gyakorlati megfontolások is szólnak az Everest mellett: jelenlegi, friss tapasztalatainkkal felvértezve most jobbak az esélyeink az Everesten, mint amilyenek a Kangcsendzöngán lennének, ami egyébként a harmadik legmagasabb hegycsúcs a világon, technikailag meglehetősen összetett és várhatóan a többi nemzet expedícióival való kooperálásra sem számíthatnánk, hisz tavaly is csak egy expedíció próbálkozott ezzel a heggyel. Hiszem, ha meg akarjuk mászni az Everestet, akkor most kell nekiindulnunk. A „tömegre” is kidolgoztuk válaszunkat: akklimatizációnkat a Langtang Himalájában (Nepál) kezdjük meg, ahol közel 7000 méteres magassághoz szoktatjuk majd hozzá szervezetünket, így akár 3 hét előnyre is szert tehetünk, hiszen az Előretolt Alaptábort így akár egy hét alatt is elérhetjük, a szokásos egy hónap helyett. Így az Előretolt Alaptábor elérése után rögtön el tudjuk majd kezdeni a táborlánc kiépítését.

Várkonyi László: Nem bizonyítási kényszer és nem mánia, de most már fel kell rá mennünk. Ez egy intim együttlét a heggyel, ami csak egy nővel való szenvedélyes kapcsolathoz hasonlítható: addig nem tudod elengedni, amíg le nem zártad magadban a dolgot.

4. A mászást tekintve állandó pár lettetek?

Várkonyi László: Mindkettőnknek megvan a maga kacskaringós, önálló előélete. Az Everest kihívását azonban most már együtt fogadtuk el, ez a mi feladatunk. Az is igaz, hogy bevált páros a miénk: voltunk együtt alpesi körülmények között is – mondjuk a Mt. Blanc-on – és voltak szép közös expedícióink is: 2001-be életünk talán legszebb expedícióját – az Everest Kangshung-fal Expedíciót – együtt csináltuk végig, és csapattársak voltunk a 2003-as Gasherbrum I-II (Pakisztán) expedíció során is.

Klein Dávid: Itthon nagyon kevesen művelik a magashegyi expedíciós hegymászást. Ez egy időigényes, összetett, tapasztalatot, elkötelezettséget, rengeteg edzést igénylő műfaja a hegymászásnak. Elég ránézni a térképre, hogy szembesüljünk magashegyi adottságainkkal. Ebből fakad, hogy passzívan nagyságrendileg 20-30 fő, aktívan nagyjából 8-an, 10-en mászunk „nyolcezreseket”, így szinte mindenki volt már mindenkivel expedíción. Ez hol baráti, hol sporttársi tiszteleten alapuló kapcsolatokhoz vezet. A mi barátságunk, együttműködésünk ennél azért komolyabb: mi már együtt tervezzük a következő utakat. Számomra egyedülálló élmény volt, hogy 2007-es expedíciónk során nemhogy nézeteltérés nem volt köztünk, hanem szinte együtt gondolkoztunk – ez nagyon ritka és szerencsés együttállás.

Várkonyi László: Amikor nem együtt mászunk, külön-külön expedíciókban veszünk részt, akkor is van köztünk egy szoros kapcsolat: műholdas telefonon, sms-ekben segítjük, bíztatjuk egymást.

Klein Dávid: Megtörtént, hogy 2004-ben – hirtelen ihlettől vezérelve – barátommal és mászótársammal, az amerikai Joby Ogwynnel az expedíció 10. napján megkezdtük a Cho Oyu (8201 m, Tibet) csúcstámadását. Kihagytuk a 3. tábort és egy meglehetősen egyenes, meredek és járatlan útvonalat választva törtünk a csúcs felé. Közvetlenül indulás előtt Konyit hívtam műholdas telefonon, hogy emlékei szerint arrafelé milyen magas a csúcsot körülvevő sziklagyűrű és átjárható-e ott, ahol mi vagyunk. Ő pedig 20 év távlatából az emlékei alapján adott tanácsot.

5. Mennyi esély van most a sikerre?

Várkonyi László: Nehéz, szinte megválaszolhatatlan kérdés ez. Most, a felkészülés legelején persze ez még teoretikus kérdés, a felkészülési időszak után talán majd pontosabban tudunk válaszolni, de az elmúlt évhez képest (és már ezek a próbálkozások is rendkívül ígéretesek voltak!) mindenképpen nőtt az esélyünk. Én tényleg úgy látom, hogy a csúcs elérésére még soha nem voltak ilyen jó esélyeink, ehhez azonban ki kell alakítanunk egy bombabiztos stratégiát, ami számol a kínai-projekt okozta tumultussal is.

Klein Dávid: Nagyjából négyezerszer mászták meg eddig az Everestet és ebből talán százan tették ezt palack nélkül. Míg a palackos mászások száma évről évre exponenciálisan nő, addig a palack nélkül még mindig csak pár megmászás születik évente. Ez megmutatja a feladat nehézségét és sportértékét. Mi fel szeretnénk mászni a csúcsra, nem azt akarjuk, hogy feljuttassanak minket. Komoly esélyt látok a sikerre. Nagyon komoly esélyt: mégpedig azért, mert tavasszal 8600 méteren voltunk reggel 9 órakor, kis szélben, az általunk készített videofelvétel tanúsága szerint is a palackos mászókéhoz képest összeszedett állapotban. Korábban hittem, hogy véghez tudjuk vinni a palack nélküli megmászást. Most, hogy ezt megéltem, tudom. Se Konyinak, se nekem nincs kétségünk afelől, hogy a csúcsot elérhettük volna. Az is majdnem biztos, hogy életben visszatértünk volna. Az már azonban kérdéses, mikorra értük volna el a 3. tábort (8300 m). Esélyes, hogy sötétedés után. Egy szabadban töltött éjszaka a csúcsgerincen jelentős fagyási sérüléseket okozhat, ezt viszont nem szerettük volna kockáztatni a jövőbeni terveink miatt. 8000 méter felett aludni – főleg kimerülten – nagyon veszélyes: szerettünk volna a csúcsmászás után a 3. tábor alá ereszkedni. Tényleg hiszem, a legesélyesebb magyar páros vagyunk, a külföldi kollégáktól is nagyon jó visszajelzéseket kaptunk: 8600 méteren összeszedetten mozogni és összefüggően beszélni bizony nagy reményekre ad okot. Na jó, ha megkínoznál, akkor azt mondom, hogy 70 százalék esélyünk van.

Várkonyi László: A hegynek tehát már csak 30 százaléka van ebben a partiban...

6. Miért Kína felől mentek?

Klein Dávid: Részben azért, mert olcsóbb, részben, mert ezt az oldalt már begyakoroltuk. Mindketten voltuk már a déli oldalon is, méghozzá elég magasan. Számos előnye van: kevésbé szeles, kevésbé zord, jobb a logisztikája, az ott gyülekező mászó-közösség hangulata is bajtársiasabb, de az északi oldal olcsóbb és most voltunk ott, tehát még élénk élményeink vannak róla.

Várkonyi László: Az Everest mindhárom oldalát szeretem. Persze ha kívánságműsort lehetne tartani, akkor a Kangshung-fal a legkedvesebb a szívemnek, aztán – ha kihívás – akkor a zord Tibetet választom, és ha a legbiztosabbat kell kiválasztanom, akkor Nepál.

Klein Dávid: Nem lehet leírni, kifejezni, hogy Tibet miért annyira szép. Ha megkérdezed, milyen, azt mondom: nagyon nagy és nincs ott semmi, de éppen ezért varázslatos… A hegy megmászásának szempontjából ez persze „mellékes”. Hegymászó szemmel nézve a tibeti fennsík nagyon magas, kopár és szeles.

Várkonyi László: Nepál olyan, mint egy szép kislány: a szép ruhába öltözött emberek, változatos fűszerezettségű ételek és ünnepek világa, Tibet pedig olyan, mint egy csupasz ember teste. Minden meztelen, földszínű, poros. Csak a pucér földet látod, de annak a legőszintébb oldalát: ahogy beleharap a szél, az eső, az ember. A legtisztább dolog, még ha zord is a szépsége. A hegyek kétoldalt megtámasztják a felhőt Nepálban – Tibetben ilyen nincs: ott ránk zuhannak a csillagok.

7. Jelinkó Attila felment második magyarként palackkal az Everest csúcsára. Mekkora teljesítmény harmadiknak lenni, de palack nélkül?

Várkonyi László: Ha feljutunk, akkor mi leszünk az elsők. Ez lesz az első magyar palack nélküli – azaz „tiszta” – megmászása az Everestnek. Ez van. Persze nem az „elsőség” a cél, ami miatt elindulunk, de ez is része a feladatnak. 1988-ban az UIAA (a Hegymászóklubok Nemzetközi Szövetsége) úgy döntött, hogy attól kezdve a további palackos megmászásokat nem fogadja el szabályos megmászásnak. Régen az volt a kérdés, hogy egyáltalán meg tudjuk-e mászni az Everestet bármilyen módon? 1953-ban ez sikerült – palackkal – Sir Edmond Hillary-nak és Tenzing Norgay-nak. Persze érdemes megemlíteni, hogy az ő palackjaik (szerelékekkel) közel 20 kiló terhet jelentettek. (A mostaniak nagyobb kapacitással 2,5 kilósak.) A következő kérdés az volt, hogy sikerülhet-e a dolog palack nélkül: ezt Reinhold Messner és Peter Habeler bizonyította 1978-ban, 1980-ban pedig Messner egyedül is járt a csúcson, újból palack nélkül.

Klein Dávid: Innentől kezdve a kérdés másképp fogalmazódik meg: milyen logikus önkorlátozások mellett tekinthetjük a megmászást valódi emberi, hegymászó élménynek? Mi a megmászás legszebb módja? A válasz: önerőből, palack, és sherpák nélkül. Ennek fényében, ha szigorúak akarunk lenni, akkor a Hegymászóklubok Nemzetközi Szövetsége ítélete szerint magyar még nem állt az Everest csúcsán. A magyar hegymászásnak most ugyanazt az utat kell bejárnia, amit a nemzetközi hegymászás megtett: ezért olyan fontos Erőss Zsolt teljesítménye, aki már – magyar állampolgárként először – állt az Everest csúcsán. A következő fontos lépés palack nélkül ott állni.

8. Hogyan értékelitek a korábbi próbálkozásokat?

Várkonyi László: A szakma tudja, hogy mi még nem jártunk ott. A közvélemény tudja, hogy a magyar zászló már lengett ott és Erőss Zsolt meg is kap érte minden tiszteletet. A megjegyzésekből ítélve a közhangulat nekünk drukkol és mellettünk áll: ez lelkileg sokat segíthet. Ők is bíznak benne, hogy meg tudjuk csinálni és bennünk van – hogy sportszerűen fel tudunk jutni az Everest csúcsára.

Klein Dávid: Vezető alpin nemzet voltunk, noha a II. világháború után nincsenek magashegyeink. Az elődeinktől szigorú hegymászóetikát örököltünk, ezért nem mindegy, hogy hogyan másszuk meg az Everestet. A nemzetközi élvonaltól persze 20 évvel le vagyunk maradva, de örülök annak, hogy nem látványos, de értéktelenebb expedíciókkal próbálunk meg felzárkózni, hanem etikailag szebb kalandokba fogunk. Eljön majd a nap, amikor elmondhatjuk, járt már magyar hegymászó bolygónk mind a 14 nyolcezer feletti csúcsán is. Be fog következni, olyan ez, mint a szüzesség elvesztése. A kérdés persze az, hogyan, milyen minőségű kalandok után…

Várkonyi László: Nyilvánvalóan a cél ezen az úton továbbmenni, felesleges emberáldozat nélkül…

Klein Dávid: Mindketten szembesültünk már azzal, hogy az ember halandó, méghozzá hirtelen halandó a magashegyek között. Számunkra nincs olyan „sikeres expedíció”, ahol a mászás sikerült, valaki azonban meghalt közben. Ez a kudarc.

... folytatjuk!