A múlt hét pénteki angolai mészárlás után talán több együttérzést várt az ember az afrikai szövetségtől. Rendben van, hogy feszes a kupa programja, de ebben a rendkívüli helyzetben mégis meg lehetett volna próbálni átszervezni egy csoport mérkőzéseit, mert így a lehető legrosszabb befejezést kapta egy nagyon szomorú történet: terroristák meggyilkolták egy labdarúgó-válogatott küldöttségének több tagját, s bár a játékosok a tragédia után összeszedve minden lelki erejüket jelezték, hogy a szörnyű esemény ellenére is játszani szeretnének, ezt nem engedték meg nekik. Volt némi remény, hogy a labdarúgás legalább szimbolikusan legyőzze a terrorizmust, de így végül esély sem maradt erre, a terroristák elsöprő győzelmet arattak.
A togói labdarúgók pedig frusztráltan értek haza, azzal a tudattal zárták a kontinens legfontosabb futballtornáját, hogy két honfitársuk meghalt a semmiért. Hiába akartak ők futballozni, és megmutatni a világnak, a terroristáknak, hogy a pályán kívül nem lehet őket legyőzni: ezt előbb a saját kormányuk, majd az afrikai szövetség akadályozta meg. Nem tudtak méltóképpen megemlékezni a halottakról, nem mutathatták meg bátorságukat, lelki erejüket, azt, hogy van a világon egy játék, amit a legsötétebb gonoszság sem tud legyőzni.
A torna szervezői egyértelműen hibáztak, hogy elvették a lehetőséget Togótól, de alighanem hibáztak az afrikai állam vezetői is, akik hazarendelték a labdarúgókat, és onnan már nem volt visszaút. A szurkolók is szegényebbek lettek, mert a történtek után egy egész világ szorított volna a togói focisták sikereiért, nem is beszélve a togói emberekről, akiktől elvették az esélyét is, hogy egy remek sportiker nyújtson vigaszt számukra a lelki sebekre, és a nemzet futballistái egy felemelő katarzissal könnyítsék meg gyászukat.