Az olimpikonokat is ellátó Angel Heredia kitálal a németországi Der Spiegel Hetilapnak..
– De nem volt rossz az, hogy a sportvilág árnyékában kellett élnie, ahol senki nem láthatta?
– Nem, bár ritkán mentem el a nagy versenyekre, ez csak a féltékenység miatt volt. Az amerikaiak nem akarták, hogy a jamaicaiakkal dolgozzak, és viszont. De árnyék? Nem. Ez az egész egy lánc volt, a sportolóktól az ügynökön át a szponzorokig, én ennek voltam a része, és mindenki tudta, hogyan játsszák ezt a játékot. És mindenki így akarta, mert így gazdagodtak meg belőle.
– Maurice Greene? A százas szupersztár az olimpiai mozgalom egyik példaképe, esküszik rá, hogy tiszta.
– Hazugság. 2003-ban és 2004-ben együtt dolgoztunk.
– Vannak bizonyítékai?
– Igen, például egy tízezer dolláros átutalás.
– Greene azt állítja, barátoknak adott pénzt. Mit kapott öntől?
– IGF–1-et, IGF–2-t, EPO-t és ATP-t, vagyis adenozintrifoszfátot, ami erősíti az izom-összehúzódást.
– Kimutathatatlan?
– Kimutathatatlan. Használtunk krémeket is, amelyek nem hagynak nyomot maguk után, és lényegesen emelik a sportolók tesztoszteronszintjét.
– A sport minden szintjén doppingolnak?
– Igen, csak a dopping minősége különbözik. A szegények egyszerű szteroidokat vesznek, és reménykednek, hogy nem ellenőrzik őket. Ha a sztárok közé tartozol, havi ötvenezer dollárt keresel, ehhez jönnek még a fellépőpénzek, a cipőszerződések. Befektetsz százezer dollárt, és én építek neked egy kimutathatatlan dizájnerszert.
– Magyarázza el, mik ezek!
– A dizájnerdoppingok több olyan szerből állnak össze, amelyek a kívánt reakciót idézik elő. És aztán megváltoztatok bennük egy-két molekulát a lánc végén, így az egész nem akad fenn a tesztelések szűrőjén.
– Az ellenőrök vadászata a sportolókra…
– … maga is sport. Versenyfutás. Egy-két évvel előrébb kell lennünk. Tudnunk kell, melyik gyógyszer hol tart a kutatásban, állatkísérletekben, hogyan tudjuk beszerezni. És ismernünk kell az ellenőrök módszereit.
– Megnyerhetik az ellenőrök ezt a versenyt?
– Elméletileg igen. Ha minden szövetség, szponzor, menedzser, sportoló és edző összefog, és minden pénzt bevetnek, és minden sportolót hetente kétszer ellenőriznek, csak akkor. Ami most folyik, nevetséges. Alibi. A pénzt megspórolhatnák, adják nekem, és szétosztom a mexikói árvák között!
– Az elképzelés, hogy a sport tiszta verseny, rögzített szabályok között, a valóságban már rég halott?
– Persze. A nagy sporteseményeken ötezer dollárt kap az, aki a nyolcadik lesz. Az első százezret. Ezen elgondolkodik a sportoló, és azt mondja, hogy amúgy is mindenki doppingol, amiben igaza is van. Azt gondolják, hogy egy sportoló ideákról és erkölcsről elmélkedik? A tiszta csúcsteljesítmények mesék, barátaim.
– Tulajdonképpen a doppingszerek engedélyezése mellett érvel?
– Nem, de azt gondolom, hogy az EPO-t, az IGF-et és a tesztoszteront engedélyeznünk kellene, aztán az adrenalint és az epitesztoszteront, vagyis azokat az anyagokat, amelyeket a szervezetünk maga is előállít – gyakorlati okokból is, hiszen az üldözése lehetetlen, de a sportszerűség szempontjából is.
– Sportszerűségből? Komolyan beszél?
– Bizony, vegyük csak a legnépszerűbb szert, az EPO-t: megváltoztatja a hemoglobinszintet, márpedig az embereknek különböző a hemoglobinszintjük. Az engedélyezés tehát éppen azt az egyenlőséget és igazságosságot valósítaná meg, amit állítólag mindenki akar. Hiszen genetikai különbségek vannak sportolók között.
– Az, hogy élőlények különböznek, természetes. Minden sportolót egyenlővé akar tenni a doppinggal?
– Az átlagos sportolónak egy milliliter vérében három nanogramm tesztoszteron van, a sprinter Tim Montgomerynek is három nanogrammja van, Maurice Greene-nek viszont kilenc. Mit tehet Tim? Nem a dopping igazságtalan, hanem a természet....
... folytatjuk.